Útirajzok No.3.

Borisznak majdnem a térdéig ért az öreg, szürke pulóver. A nagyapja gyakran viselte ezt Kashmir hűvös hajnalain, legalábbis a töredezett fényképek az íróasztal bal felső fiókjában erről tanúskodtak. Az anyag tömör volt és nehéz, magába szívta a Himalájából leszálló dermesztő ködöt ugyanúgy, mint később az őszi esők illatát a Pilisben. Valahányszor magányos sétára indult a kis erdei faházból, ezt vette magára. Már semmi más nem akarok lenni, mint aki vagyok. Kicsoda-micsoda vagyok hát? Gangá anya vajon a vízililiom és a gyöngyök mellett a vizeskorsóban a Brigach vizét is magánál tartja? Homályos képek villantak fel előtte távoli világokból, egy falusi esküvő képe, ahol a díszvendégek – a nagyszülei – részére három faluval odébbról szereztek kölcsönbe két széket, így köszönvén meg a fehér embereknek, hogy eljöttek a szerény szertartásra. Baba, a házi szolga mosolygó arca, ahogy jobbra-balra ingatja a fejét, miközben a nagymamája magyaráz neki, hogy ne a földön guggolva, a porban szeletelje a kecskehúst, erre a célra van a konyhában az asztal. Baba amúgy igen gyors észjárású fiatalember volt, másnap már az asztalon guggolva találtak rá, ő pedig büszkén mutogatta el, hogy aznap már minden konyhai műveletet így végzett el. Végül a nagymama, ahogy selyem száriban sétál a tűző napon egy somogyi kis faluban a templom felé, miközben a szomszédoknak a szeme is kiesik a csodálkozástól. A válaszom: végösszege vagyok mindannak, ami előttem történt, mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem, és mindannak, amit velem tettek. A templom, amiről szó van, tisztán lebegett most Borisz szeme előtt. Életében egyszer lépte át a küszöbét, a nagymama húgának a gyászmiséjén. Rajta kívül csak az öregedő templomszolga (a hajdani barátnő) és a lelkész álltak a fűtetlen, kopott falak között, és amikor kilépett a jéghideg és sötét somogyi éjszakába, hirtelen olyan fájdalmasan csapta meg a magány, hogy visszatántorodott az előtérbe. Később a dédszülők nyomait kutatta a dombok keleti lejtőin, egy elbontott présházét, dolgos hétköznapokét, a hajnali harmattól vizes lett a szandálja, a hajába pókháló keveredett. Egy héttel később telefonáltak utána szabadkozva, hogy ennyi ideig tartott kinyomozni a számát, de ez a régi, szürke pulóver, ugye az övé? Úgy látszik – gondolta magában –, hogy hazavágyik az öreg szvetter. Mindenki és minden vagyok, akinek és aminek létét a világban befolyásolta az én létem. És mindaz én leszek a halálom után is, ami másként történt volna, ha én nem vagyok. Néhány évvel később, az ötezer méteres, hófödte hegyek lábánál, ámulva ült a csónak orrában a hatalmas lótuszmezők és úszó kertek között, magába szívta a Dal-tó minden rezdülését, és még az öreg, foghíjas Babát is felkutatta, aki szégyellt előjönni, így megvénülve. Borisz még azt a házat is megtalálta, ahol a nagyszülei éltek, ahol az édesapja egy épp emésztő kobrával osztotta meg két hétig a szobáját a helyiek legnagyobb szórakozására, végül végeláthatatlan beszélgetésbe bonyolódott a jelenlegi lakóval, egy középkorú szikh mérnökkel, Nehru szentségtelen lányáról, akinek a férfi nem volt hajlandó kimondani a nevét. Ült a poros kövön, ahol egykor az apja és talán a nagyapja is, szürcsölte a tűzforró tejes teát és már abban sem volt biztos, hogy nem álmodja-e ezt az egészet. Talán a teremtő tréfája, hogy itt, az életétől több ezer kilométerre, egyszerre otthon érzi magát? Az ember nem más, mint saját gondolatainak terméke: azzá válik, amit gondol. Kifelé menet levette magáról az öreg pulóvert, és a bejárat mellett kuporgó koldus vállára terítette.